7/1. Rész. Death or Life?

Sziasztok!

Óriási késéssel...de itt egy fél fejezet. :) Sajnálom,hogy csak ennyit tudtam írni,de mivel mára ígértem,ezért itt a fejezet fele. :) Azért remélem tetszik. :) Ígérem,hogy mostmár tényleg csak pár rész,és találkoznak! :) Igyekszem a másik felével is...de egész héten vizsgáim lesznek,szóval nemígérek semmit. :/Jó Olvasást! xo(Gabii) 

Niall

Lefagytam. Sokkot kaptam. Fel sem fogtam mi történik körülöttem. A doktor utolsó szava csengett a fülemben: Tumor. Vagyis…én most rákos vagyok?! Tettem fel az első,nem túl fontos kérdést,hiszen tudtam a választ: igen. Szemeim beszűkültek,arcom mégjobban elsápadt,szívem hevesebben vert. Liam ugyanolyan ledöbbent,és könnyes állapotban ült mellettem. A gombóctól  a torkomban egy nagyot nyeltem,majd megpróbáltam beszédre nyitni ajkaim.  –Kérem…mondja el,mi történik velem.-ezt a mondatot is nehezen böktem ki,majd nyeltem mégegyet. –Nos,Mr.Horan…-ne szólítson már Mr. Horan-nek. Mért nem tud Niall-nak hívni?! –mérgelődtem magamban.  –Csak Niall…-pillantottam  a dokira,aki a röntgenképemet vizsgálta  a vetítőn.  –Rendben Niall.-vigyorodott el a ˝bajsza˝ alatt. Most komolyan,mi olyan vicces azon,hogy rákos vagyok?!  Próbáltam lenyugodni,nehogy leordítsam a doki fejét…Liam nyugtatásképp megsimította  a vállam,majd az ölelkezésünknek a doktor apró köhögése szakította félbe…hiszen el akarta kezdeni  a monológját. Próbáltam a lehető legpozitívabban felfogni…márcsak Liam miatt is. –Nos…itt a jobb,és bal agyfélteke…-mutatott pálcájával  a két túlméretezett ˝dióbélre˝.  –Minket a jobb nemigazán érdekel,nincs semmi baj vele,rendesen működik.-azt  a röntgenképet le is vette. –Nos…mint láthatják,itt a bal agykéreg,alatta pedig a kisagy.-hadonászott össze vissza és azt se tudtam,mit is látok most pontosan. 

-Minket ez a folt érdekel itt..-mutatott egy fehér körre a röntgenen.  –Mindketten látják?-bámult ki  a szemüvege alól. Hevesen bólogatni kezdtünk,majd Richard ismét folytatta. Amúgy…mióta tegezem le a dokit? Na mindegy,a gondolataimat úgyse hallja. –Tehát… a tumor kb.1cm-átmérőjű…szóval viszonylag későn vettük észre…-próbáltam erős maradni…de nem sikerült. Minden egyes szó a lelkemig sújtott,és ott okozott fájdalmat. Liam könnyes szemmel ült mellettem,a kezemet szorongatva. Csak egy kérdés járt a fejemben: Miért én? Majd ismét elvesztem gondolataim sokaságában.  –Érte valamilyen nagyobb trauma,az elmúlt hetekben,hónapokban?-kérdezte a doki,mikor a kezembe nyomta a röntgenképet,majd komótosan leült az asztalához. –Igen…1 hónapja eltűnt a legjobb barátom.-mondtam nagyot nyelve. Nem szeretem azt mondani,hogy ˝meghalt˝… 1 hónap elteltével én még mindig hiszem,hogy valahol él. –Akkor ez lehet az oka,a tumor kialakulásának…ne stresszeljen sokat,mert az csak ront a helyzeten.-mormolta halálkomoly képpel a doktor. –És van gyógymód?-kérdezte elcsukló hangon Liam.  –Nincs.-ennél a szónál eltört bennem valami. Mintha egy részem már most meghalt volna….hiszen gyakorlatilag most jelentette ki,hogy megfogok halni. –Nagyon sajnálom…de azt kell mondanom,hogy nincs gyógymód.-hajtotta le megbánóan  a tekintetét.  –De mivan a gyógyszerekkel,és a műtéttel?-fakadt ki Liam. –A műtét egyáltalán nem lehetséges,mivel a tumor a nagyagy,és kisagy közti átkapcsoló részen van,műtét közben bármelyik megsérülhet…Mr. Horan pedig le is bénulhat.-mutogatott a kezemben szorongatott képre. –Hát akkor ennyi?!-sóhajtottam vállrántgatva. –Nagyon sajnálom Mr.Horan,egyenlőre nemtudok semmit tenni…-rázta együttérzően a fejét,majd tollat kutatott. –Felírok néhány gyógyszert,amit rendszeresen kéne szednie,hogy a tumor ne növekedjen.-nyújtotta át a teleírt cetlit. –Köszönünk Mindent doktor úr.-álltunk fel Liammel,majd kezet fogtunk a dokival. -1 hét múlva várom.-mondta mielőtt kiléptünk volna az ajtón. Némán tettük meg a kocsihoz vezető utat…és ugyanilyen csöndben autóztunk vissza a közös házba. Mindketten tudtuk,hogy minden megváltozik…