8/1 Rész. Holiday In Rio.

Sziasztok!

Tudom,hogy rengeteget kések a részekkel...és még mentségem sincs rá. :/ Talán annyi,hogy elég sűrű volt a múlt hetem (évzáró,osztálykirándulás,vizsgák). De most már itt vagyok,és amilyen gyorsan tudom,hozom a részeket! :) Sajnos ez is csak egy fél fejezet,Niall szemszögéből...de extra hosszú lett! :) Remélhetőleg Zayn szemszögével holnapra kész leszek,és fel tudom rakni! És utánna elképzelésem szerint már egész részeket tudok hozni! :) Remélem még akadnak olvasóim,és remélem kapok pár kommentet! :) Jó olvasást! xo(Gabii)

Niall

-Kész vagy Nialler?-rontott be a szobámba Liam,mikor az utolsó bőröndömet is össze zipzároztam.

-Persze..tőlem akár indulhatunk is.-rántottam vállat,és indultam volna le a cuccaimmal,de Liam elállta az ajtót.

-Mit csinálsz?!-vonta a fel a szemöldökét,és úgy nézett rám mintha valami szörnyű dolgot tettem volna.

-Leviszem a bőröndjeimet.-mosolyogtam halványan rá,hogy megnyugtassam,kiválóan érzem magam.

-Te csak szépen menj le,és edd meg a reggelidet,majd én leviszek mindent.-adta a parancsot,de azért a végére elmosolyogta magát.  Ahhoz képest,hogy 2 hete szakított Daniellel,elég jól érezte magát. Vagy csak előttünk mutatja ezt.

-De én…-kezdtem volna nyafogni,de Liam befogta a szám,és kitessékelt a lépcsőhöz.

-Csak rákos vagyok,nem egy magatehetetlen béna baszd…-kezdtem volna káromkodni,de Liam megint befogta a számat…a sajátjával. Hirtelen felkapott az ölébe,letrappolt velem a lépcsőn…majd lenyomott egy székre,és elém tolt 3 szendvicset.

-Mondtam,hogy ne foglalkozz semmivel. Mi mindent elintézünk. Most meg kezdj el szépen hamikázni,mert mindjárt indulunk. És ez parancs-mosolygott bájosan Liam,majd felszaladt a lépcsőn,Harryék után kiabálva. Nem értettem mostanában Liamet. Harryéket meg főleg nem.

Miután hazaértünk a dokitól,rögtön elmondtam nekik,hogy mi is van velem… Először azt hitték,csak viccelek,és poénnak fogták fel az egészet…aztán amikor Liam könnybe lábadt szemmel indult el a szobájába(hogy ne előttünk törjön rá a sírógörcs) rájöttek,hogy nem viccnek szántam. Sírva borultak a nyakamba,és talán egy órán keresztül  is így voltunk…összeölelkezve,a padlón bömböltünk,mint 3 ötéves kislány. Bár abban a pillanatban az érdekelt legkevésbé,hogy mennyire vagyok férfi. Mert nekem ne mondja senki,hogy a férfiak nem sírnak! Hazugság. Nagyon is,hogy szoktak sírni..néha durvábban mint a lányok. Abban az 1 órában nem azért sírtam,mert  tudtam,hogy meg fogok halni..hanem mert a többiek miattam sírtak. Leírhatatlanul rossz volt látni,hogy a fiúk megint miattam szenvednek…hogy megint én okozok nekik fájdalmat.

1 hete viszont minden visszakerült a régi kerékvágásba….abbahagyták a 2 napos sírásukat…végre mosolyogni láttam őket,és azt mondták,hogy szeretnék a lehető leghasznosabban kihasználni a hátralévő időt (én csak hevesen bólogattam,hiszen ugyanígy vélekedtem a nem túl hosszú életemről) Louis valahogy így fejezte ki,hogy mennyire fog támogatni:˝itt vagyunk,szeretünk,segítünk…és mostantól lesz 3 csicskásod,akik egy percre sem fognak békén hagyni˝.. És tényleg. Még a fürdőben sem tudnak békén hagyni…egy percre sem. Amikor 1 hete kijelentették,hogy mellettem lesznek,és a lehető legboldogabbá fognak tenni,ameddig csak élek…én akkor ott tényleg boldog voltam…és esküszöm nem érdekelt,hogy meg fogok halni.  Minden nap,minden egyes percében velem vannak...megnevettetnek,főznek rám,lesik minden kívánságomat…és folyton ölelgetnek,még Louis is akivel azelőtt nem voltunk olyan jóban,hiszen egyszer részegen megcsókoltam Harryt,mert azt hittem lány. Az említett most sétált le a lépcsőn,és nekem csak akkor esett le,hogy már fél órája csak az üres tányért bámulom,és gondolkozok az elmúlt heteken.

-Ízlett a reggeli Nialler?-vigyorgott Louis,miközben a bőröndöket pakolta az előszobához.

-Igen.-nyögtem ki az egyszavas választ,majd felpattantam az  asztaltól,és elmostam a tányért.

-Nem vagy rosszul?-vette kicsit aggódósabbra a témát. 

-Egyáltalán nem. csak kicsit izgatott vagyok az utazás miatt.-mosolyogtam rá,miközben ledőltem a kanapéra és hagytam,hogy a többiek mindent elpakoljanak a házban. Végül is,ők mondták,hogy ne csináljak semmit…és én hallgattam rájuk. Nálam csak a telefonom,egy napszemüveg,és a zsebemben egy kisdoboz gyógyszer volt. Apropó…a rosszullét a rengeteg gyógyszertől van,az utazásunkat pedig Rióba tervezzük. 2 hét Rióban,és utána átruccanunk Hawaii-ra is. Paul javaslata volt,azt mondta jót fog tenni egy kis környezetváltozás. És a bandát is jobban összekovácsolja…ha csak rövid időre is. A management már nem igazán foglalkozik velünk,az se hatotta meg különösebben őket,mikor megtudták,hogy halálos beteg vagyok. Annyit kérdeztek: ˝meddig élsz? 2 hónap?! oké,akkor az 1D-nek vége˝  Ők így gondolkoznak. Mindenkiben csak a pénzt látják.  A turnékat lemondták,az 1D filmen,és az új albumon egy percet sem gondolkoztak.  2 hónap múlva hárman lesznek,és ezzel a banda jövője eldőlt. Nem is akarnak ezzel tovább foglalkozni. A sajtó úgy tudja,hogy gyászolunk,és emiatt tart szünetet a banda. A betegségemről nemtudnak…és ha rajtam múlik nem is fogják megtudni.  A doki szerint ha rendszeresen szedem a gyógyszereket,nem stresszelek,és semmi káros dolgot nem csinálok(alkohol,cigi,drogok. azt hiszem a káros szenvedély alatt ezt értette) akkor legjobb esetben is 2 hónapom van hátra…plusz mínusz 1-2 hét. Az rettenetesen kevés. Gondolom a srácok is ezért töltenek velem ennyi időt…és Liam ezért csókolgat? Amikor rákérdeztem…annyit  mondott,hogy megnyugodhatok,nem fog lefektetni,de néha nem bír  ellenállni az ajkaimnak. Én pedig fülig vörösödve annyit válaszoltam,hogy nem zavar,de a többiek előtt ezt ne csinálja. Gondolataimat az élő Liam zavarta meg. –Indulhatunk,Ni? a kocsi már itt van.-bökött Liam az ajtó felé. Válaszom egy halk sóhaj volt,majd zsebre dugtam a telefonom,és eldőltem a kanapén. A következő pillanatban már Liam arcát,és mellkasát láttam fölém hajolni…egy kicsit úgy láttam elgondolkozik,de végül magabiztosan nyomta ajkait a sajátomra. Nem csókoltam vissza…egyrészt azért mert ilyen csókot még soha nem adott,másrészt meg az egész nem tartott tovább pár másodpercnél.  És különben is..ha nem számítom a kezdeti bénázásokat,akkor is csak négyszer váltottunk csókot. Túl sokat gondolkozok magamban,igaz?! Nem szabadna ennyire elmerengenem…többet kell beszélnem.  Az agyam kezd bekattanni..bár lehet a sok dilibogyótól. Benne is van a nevében :˝dilibogyó˝ Oké…ez szar poén volt. Végülis csak arra akartam kilyukadni,hogy az utóbbi 5 percről csak foszlányaim vannak. *Liam az ölében visz el az ajtóig,a srácok már a kocsiban ülnek,és mindjárt a reptéren vagyunk* .  Mivel magángéppel megyünk,ezért nem kellett a reptéren várnunk,és szerencsére egy őrült rajongóval sem találkoztunk. 10 perc múlva már a gépen ültünk…útban Rió felé. A többiek  percek alatt elaludtak a különálló bőr ülésekben…érthető volt,hiszen már…dél is elmúlt. Nem tudom mitől aludtak be ilyen hamar,de kezdtem én is elálmosodni.  Kikértem a stewardesstől az ebédet…ami nagyon  is finom volt,ezután bevettem a gyógyszert,egy utolsót pillantottam a  4 srácra…majd befordultam az ablakhoz. -Mi a franc?-mondtam ki hangosan amit kigondoltam. Őrült gyorsan fordultam vissza a többiekhez…de már ismét hárman voltak. Én pedig ledöbbenve bámultam a három alvó fiút…és az ülést ahol néhány másodperce még a legjobb barátom volt. –Zayn…-nyögtem ki elkeseredetten a nevét…majd rám jött a felismerés,hogy mindez csak a képzeletem szüleménye volt. Tudom,hogy nem lenne szabad rágondolnom,hiszen megmondta a doki,hogy ezzel csak stresszelem magam…felejtsem el őt. De nem tudom! Akarva-akaratlanul is minden nap gondolok rá. –Ne képzelegj Niall!-szólt a fejemben a belső hang.  Megráztam a fejem,majd ismét befordultam az ablakhoz…és reménykedtem benne,hogy a nyaralás alatt nem fog rám törni ilyen képzelgés. Nyaralás? Komolyan azt magyarázom be magamnak,hogy nyaralás?! Az egyik részem tényleg csak egy nyaralásnak fogja fel,amit a legjobb barátaimmal töltök el. A másik viszont menekülésnek a családom elől…akik még mindig nem tudnak semmit rólam. ˝Gyáva vagy Niall! Mindenki más tud rólad…de a saját szüleidnek nem mered bevallani,hogy rákos vagy?!  Egy szégyen vagy Niall Horan…˝-kiabál a belső hang,miközben az arcomon legördül pár könnycsepp…igen,ez az énem az ami soha nem jött elő…ez az énem az ami mindig belülről pusztított…